Ébred a tavasz

Hideg, szürke lepellé szenderül a tél.
Északi széltől hosszú életet remél.
Hó alatt megbújva didereg a tavasz,
néha kinéz, meleget ad-e már a Nap.

Napok telnek várakozva nap-nap után.
Egy reggel nem csillan jégcsap a csatornán,
madár trillája új életre hívó nász,
avar palástján fehérlik a hóvirág.

Megrázza dermedt, csupasz ágait a tölgy,
rügybölcső duzzad, előbb barna lesz, majd zöld.
Lassan fehérből lilára vált a határ,
ibolyaszőnyeg illata messzire száll.

Fehérré lesz ismét a síkság és a hegy,
menyasszonyi ruhát ölt magára a meggy,
szűzi fehérben pompázó mandulafa
nektárra éhes méheknek lesz otthona.

Ó, hogy vártalak édes, színpompás tavasz!
Vártalak, mint esőre vár földben a mag,
páncélból kibújva magasra szökelljen
virágokat bontson, széllel nászra keljen.

Ó, hogy reméltem elvonul egyszer a tél!
Reméltem, mint aki szebb életet remél.
Fagyos arcomat simogató napsugár
ifjúság bódult erejével járja át.